A törvény egyértelműen rendelkezik arról az esetről is, amikor a munkaviszony év közben kezdődik vagy szűnik meg. Ebben az esetben a munkavállaló részére, – az apákat megillető pótszabadság kivételével – a szabadság arányos része jár, ahol a fél napot elérő töredéknap egész munkanapnak számít. A „túlvett szabadság” kérdése tehát abban az esetben merül fel, ha a munkaviszony év közben megszűnik, és a megszűnés időpontjáig a munkavállaló a fenti arányos szabadságánál több időt töltött szabadságon.

Mit mond a Munka Törvénykönyve?

A korábbi Munka Törvénykönyve egyértelműen kimondta, hogy ha a munkavállaló a munkaviszonya megszűnéséig több szabadságot vett igénybe annál, mint ami a munkáltatónál töltött időre megillette volna, a különbözetre kifizetett munkabért köteles volt visszafizetni. Ez a rendelkezés azonban az 2012 óta hatályos törvényben nem szerepel, ami miatt a jelenlegi joggyakorlat bizonytalan abban a kérdésben, hogy keletkezik-e a többletszabadságokkal kapcsolatban a felek között elszámolási kötelezettség.

A kérdésről két ellentétes álláspont alakult ki, ezek mindegyikének vannak vitathatatlan érvei. A visszafizetési kötelezettség egyértelműen hátrányos a munkavállaló számára, a visszafizetés elmaradása viszont a munkáltatónak okoz anyagi kárt. A mérlegelési szempontok – a teljesség igénye nélkül – az alábbiak lehetnek:

A szabadságot – a munkavállaló előzetes meghallgatása után – a munkáltató adja ki, vagyis nem helyes az az elterjedt kifejezés, hogy a munkavállaló „veszi ki”.  Ez alapján a “túlvett” szabadság kifejezés nem állja meg a helyét, legfeljebb „túlkiadottnak” kellene hívni. Az, hogy túl sok szabadság lett kiadva, csak utólag derül ki. Nyilván legtöbb esetben a munkaviszony megszűnése, megszüntetése miatt rövidül le a teljes év, de más oka is lehet, így akár fizetés nélküli szabadság, vagy egyéb munkában nem töltött időnek minősülő időtartam.

A felmondás jogából eredően a munkaviszonyban számolni kell a munkavállaló felmondásával. A munkáltató tehát nem arányosan elosztott szabadságkiadás esetén számolhat azzal, hogy a munkavállalója felmond. A másik oldalon azonban a törvény írja elő a szabadság kiadásának egyfajta „tömbösítését” azzal a szabállyal, miszerint biztosítani kell a 14 egybefüggő munkavégzési kötelezettség alól mentes időszakot. A szabadság kiadása tehát munkáltatói jog és feladat, de nem kizárólag saját belátása szerint.

A fentieken felül sem kötelessége, és nem is várható el a munkáltatótól a szabadság „kicentizett” kiadása. A törvény előírja, hogy az év közben megszűnő munkaviszony esetén arányos szabadság jár, nem tartalmaz azonban előírást arra vonatkozóan, hogy a szabadságok kiadásának arányosnak kellene lennie akár pl. havonta, vagy más intervallumban szemlélve. Ilyen előírás nem is lenne sem életszerű és kívánatos. Emiatt azonban év közben megszűnő munkaviszony esetén csak a véletlen műve lehet, hogy éppen arányosan történt meg a szabadság kiadása.

A törvény az arányosan ki nem vett szabadság sorsát egyértelműen rendezi azzal az előírással, hogy azt meg kell váltani.

Az arányosnál több szabadság esetén nincs ilyen egyértelmű szabály. Vissza kell-e akkor fizetni? Pl. ha július 1-vel megszűnt a munkaviszony, de szabadságból már nem az év felére járó, hanem annál több lett kiadva?

Bonyolítja a választ, hogy ha visszafelé tekintve azt mondjuk, hogy túl sok szabadság lett kiadva, annyi nem járt volna, akkor azt az időt, amit a munkavállaló szabadságon töltött, a munkáltató foglalkoztatási kötelezettsége miatt munkában kellett volna tölteni. Erre az időre így munkabér járt volna. Nem tudható azonban, hogy ténylegesen tudott volna munkát biztosítani a munkáltató, mert a szabadság számtalan esetben a munkáltató gazdasági, működési körébe tartozó leállás idejével esik egybe.

Annak utólagos rekonstruálása, hogy történt volna-e tényleges foglalkoztatás, vagy nem, egyes esetekben egyértelmű, más esetekben nem lehetséges. Emiatt a minimum, hogy állásidőként gondolunk a túlvett szabadságra, hiszen a munkáltató foglalkoztatási kötelezettségéből levezetve állásidőre járó juttatásokat mindenképpen ki kellett volna fizetnie a munkáltatónak. Mivel a szabadság idejére távolléti díj jár, ha az összes körülmény arra mutat, hogy a felek számoljanak el egymással, akkor is legfeljebb a kettő közötti különbözet lehet visszakövetelni.

Van azonban olyan álláspont, ami a visszafizetési kötelezettséget nem látja alátámaszthatónak, hiszen az a kifizetés nem jogalap nélkül történt.

Felmerülhet, hogy minden egyes esetben vizsgáljuk meg, hogy miért lett több szabadság kiadva, vagy a munkaviszony milyen módon szűnt meg, különösen kinek az érdekkörében. A túlvett szabadság oka nagy valószínűséggel olyan átláthatatlan, adminisztratív bonyodalomba hajszolná a feleket, ahol az elszámolás alapjául szolgáló tények (pl. kinek az érdekét szolgálta a szabadság, kinek a kérésére történt, stb.) csak vitát szülnének.  

Amennyiben a visszafizetési kötelezettség fennállása vagy fenn nem állása között kell választani, akkor figyelembe kell venni a munkavállalók szociális biztonsághoz való jogát, a munkaviszony amúgy is aszimmetrikus mivoltát, ami miatt a legtöbb döntés a munkáltató oldaláról indul.

Erre tekintettel bírósági döntésig nincs általánosan elfogadott álláspont, de az bizonyossággal kimondható, hogy a munkavállalónak nem kell a teljes összeget visszafizetnie, sőt, az összes körülmény mérlegelésével legtöbb esetben valószínűleg semekkorát sem túlvett szabadság címén. A felek pedig akkor járnak el helyesen, ha mindkét oldalról együttműködve, gondosan megtervezik a szabadságok kivételét.