Az első feltétel a károkozásnak a munkaviszonnyal való összefüggésére vonatkozik. E tekintetben nem az mérvadó, hogy mikor következik be maga a kár, illetőleg azt mikor észleli a munkáltató, hanem a károkozó magatartás időpontja. Így amennyiben valamely, a munkaviszony fennállása alatt okozott kárra csak utóbb derül fény, amikor a munkavállaló munkaviszonya már megszűnt, ez utóbbi körülmény nem képezi a felelősség megállapításának akadályát.
A munkavállalói kárfelelősség megállapításának második feltétele a kötelezettségszegés, mely akár cselekvéssel, akár mulasztással megvalósítható, és természetesen munkaviszonyból eredő kötelezettségre kell vonatkoznia. Ezen körbe tartoznak többek között a munkaköri kötelezettségek, illetőleg a törvényben is szabályozott általános magatartási követelmények, de utasítások, belső szabályzatok, illetőleg a kollektív szerződés rendelkezései.
Lényeges magának a károkozó magatartásnak a felróhatósága, vagyis az, hogy a munkavállaló nem úgy járt el, ahogyan az adott helyzetben általában elvárható. Ennek megállapítása során az eset valamennyi körülményét szükséges figyelembe venni egy általános gondossági mérce alkalmazása mellett. Tehát nem az adott munkavállalótól elvárható magatartás veendő figyelembe.
Az, hogy a munkavállaló szándékosan, illetve súlyos- vagy enyhe gondatlansággal okozta a kárt, elsődlegesen a kártérítés mértékénél jut szerephez. Enyhe gondatlanság esetén ugyanis a törvény négyhavi távolléti díjat határoz meg a munkavállaló által térítendő kártérítés felső határaként (ezt kollektív szerződés legfeljebb nyolchavi távolléti díjra emelheti). Azonban súlyos gondatlanság vagy szándékosság esetén nincs ilyen plafon, és a munkavállaló a teljes kárt köteles megtéríteni.
Természetesen bármilyen formában és hozzáállással történik is a károkozás, a munkavállaló által tanúsított felróható magatartás és a keletkezett kár közt fennálló okozati összefüggést, illetőleg magának a kárnak az összegszerűségét is a munkáltató köteles bizonyítani.