Utazás a munkahelyre -munkaidő vagy sem?

Férfi fog egy órát a kezében
A modernizáció nagymértékben kihatással van egész életünkre, ez alól a munkahelyi viszonyaink sem kivételek. Napjainkban már egyáltalán nem tekinthető furcsának, hogyha egy munkavállaló munkaköréből adódóan nem egy konkrét helyen, például a munkáltató székhelyén, telephelyén kezdi meg munkáját, avagy nem ott fejezi be. Üzletkötők, marketingesek, menedzserek, vagy éppen a személyszállításban dolgozók számára nem ritka, hogy munkanapjukat az ország egyik felén kezdik, majd a másik felén fejezik be. Esetükben jogosan felmerül a kérdés, vajon számíthat-e munkaidőnek az otthonukból a munkavégzés helyére történő utazás időtartama?

A kérdés megválaszolása egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik. A Munka Törvénykönyve pusztán annyit jelent ki, hogy nem munkaidő a munkavállaló lakó- vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó- vagy tartózkodási helyére történő utazás tartama.

Erre a rendelkezésre sok munkáltató szeret hivatkozni. Hiszen úgy tűnik, hogy a jogszabály egyértelmű választ ad a fenti kérdésre, az utazás időtartama márpedig nem munkaidő. A jogszabály helyes értelmezésétől ez a fajta értelmezés viszont igen messze áll.

A Munka Törvénykönyvén, mint nemzeti szintű jogforráson kívül a teljes igazság kiderítéséhez figyelembe kell vennünk az Európai Unió jogalkotását és jogértelmezését is, valamint a Kúria iránymutató döntéseit a kérdéssel kapcsolatosan.

Nem igaz az az állítás, hogy az utazással eltöltött időtartam semmilyen körülmények között sem minősülhet munkaidőnek. Ugyanis mint oly sok esetben, itt is a körülményektől függ minden.

Az Európai Bíróság egyik precedens értékű döntésében rögzítette, hogy az ügyben szóban forgóhoz hasonló körülmények között, amikor a munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, a 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 2. cikkének 1. pontjának értelmezése során „munkaidőnek” minősül az az utazási idő, amelyet e munkavállalók a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti mindennapos utazással töltenek.

Azokra a munkavállalókra, akiknek az ügyében ez a döntés született, az alábbiak voltak jellemzők: olyan munkavállalók, akik nem rendelkeznek állandó munkavégzési hellyel, azonban naponta kell a lakóhelyüktől a vállalkozás naponta eltérő ügyfeléhez, és esetenként különböző másik ügyféltől a lakóhelyére utazniuk.

Az útvonalat és az ügyfelek jegyzékét a munkáltató állítja össze és azt előző napon közli a munkavállalókkal. A munkavállalók pedig egy kiterjedt földrajzi területen belül látják el munkájukat, sokszor több, mint 100 kilométert utaznak az egyes ügyfelekhez.

Magyarországon a Kúria fogalmazott meg szempontokat a Munka Törvénykönyvének fent említett rendelkezésének helyes és az Európai Uniós értelmezéssel összhangban lévő alkalmazásának érdekében. A Kúria kimondta, hogy önmagában az, hogy a munkavállalók utazásai a munkáltató szolgáltatásának teljesítéséhez szükségesek és a munkavállalók ezen idő alatt a tevékenységüket és feladatukat végzik, még nem elegendő annak megállapításához, hogy az első üzletbe történő, és az utolsó üzletből történő lakóhelyre utazás munkaidőnek minősüljön.

Ez utóbbi megállapításához további bizonyítás szükséges annak feltárása céljából, hogy a munkáltató által szabályzatban meghatározott körülmények között a munkavállalónak mennyiben volt lehetősége az utazási távolságot, illetve az arra fordított időtartamot meghatározni.

A munkáltatónak volt-e lehetősége ezen utazási idő alatt egyoldalúan előírnia a látogatandó üzletek sorrendjét, az első és utolsó munkavégzési helyet, továbbá az elvárt napi üzletlátogatási szám, a látogatandó üzletek száma, valamint az üzlettípusoknak megfelelő látogatási gyakoriság mellett a munkavállaló mennyire dönthetett szabadon a lakóhelyhez közeli első és utolsó üzletről. Csak ennek ismeretében lehet következtetést levonni arra vonatkozóan, hogy az utazás időtartama a munkavállaló részéről az Uniós irányelv szerinti „dolgozásnak”, „rendelkezésre állásnak”, az az munkaidőnek minősíthető-e.

Nem lehet tehát egyszerűen elintézni a kérdést, hogy a Munka Törvénykönyve alapján sosem számíthat munkaidőnek az utazási idő.

Ennek kijelentése előtt minden esetben vizsgálni szükséges a konkrét munkavégzés körülményeit, csak ezek alapján dönthető el, hogy az adott munkavállaló esetében munkaidőnek minősül-e az utazással töltött idő.