A kiindulópont

Jogi szempontból a kiinduló pontot az jelenti, hogy a Munka Törvénykönyve leszögezi: a munkáltató köteles a munkavállalónak azt a költségét megtéríteni, amely a munkaviszony teljesítésével indokoltan merült fel. Egyértelmű, hogy a munkába járás költsége a munkaviszony teljesítésével összefüggésben és indokoltan merül fel a munkavállaló oldalán. Nem véletlen azonban, hogy az önéletrajzok állandó eleme a munkahelyre pályázó jelentkező lakóhelye, illetve legkésőbb az állásinterjún szóba kerül, hogy hol lakik a jelentkező. Ennek oka ugyanis, hogy a kiindulópontunkon túli speciális szabályok szűkítik azokat az eseteket, amikor jogi úton ki lehet kényszeríteni azt, hogy a munkáltató fizesse meg a munkába járás költségeit.

A speciális szabályok

Az említett speciális szabályokat pedig a 39/2010. (II. 26.) Korm. rendelet tartalmazza. Ez az a jogszabály, amely meghatározza, hogy mi minősül munkába járásnak és pontosan mikor és mit köteles a munkáltató ennek költségeiből megtéríteni.

Mi minősül munkába járásnak?

A kormányrendelet értelmében nem minden munkahelyre, munkavégzés céljából történő utazás minősül olyan munkába járásnak, amit köteles a munkáltató legalább részben téríteni. Ilyennek az alábbi esetek minősülnek:

• a közigazgatási határon kívülről a lakóhely vagy tartózkodási hely, valamint a munkavégzés helye között munkavégzési célból történő helyközi (távolsági) utazással, illetve átutazás céljából helyi közösségi közlekedéssel megvalósuló napi munkába járás és hazautazás, továbbá
• a közigazgatási határon belül, a lakóhely vagy tartózkodási hely, valamint a munkavégzés helye között munkavégzési célból történő napi munkába járás és hazautazás is, amennyiben a munkavállaló a munkavégzés helyét – annak földrajzi elhelyezkedése miatt – sem helyi, sem helyközi közösségi közlekedéssel nem tudja elérni, vagy olyan helyi közösségi közlekedési eszközzel tudja elérni, amelynek közlekedési útvonalát kifejezetten a település külterületén lévő munkáltató elérhetőségének biztosítása miatt létesítették, vagy módosították.

Az első eset tehát akkor áll fenn, hogyha a munkavállaló az utazás során közigazgatási határt lép át és helyi közösségi közlekedést csak átutazás céljából vesz igénybe. Tételezzük fel, hogy Emma Dunakeszin lakik. Amennyiben ő szintén Dunakeszin helyezkedik el, úgy a munkáltatónak nincs semmilyen térítési kötelezettsége a munkába járással kapcsolatosan. Amennyiben Emma Budapesten dolgozik, úgy költségtérítésre legfeljebb a Dunakeszi-Budapest viszonylatban lehet igénye, hiszen a budapesti (helyi) közösségi közlekedést nem átutazás céljából veszi igénybe. Abban az esetben viszont, hogyha Emmát egy törökbálinti cég foglalkoztatja, úgy a budapesti közösségi közlekedés költségeinek megtérítésére is lehet igénye.

A második esetre jó példa az, hogyha a munkavállalót egy olyan ipari parkban alkalmazzák, amely nem érhető el közösségi közlekedéssel, avagy a helyi buszjárat csak azért közlekedik arra, mert erről a buszjáratot üzemeltető és az ipari park tulajdonosa megállapodott.

Mit köteles téríteni a munkáltató?

A speciális szabályok nem csak arra tartalmaznak szabályokat, hogy mikor köteles a munkáltató megtéríteni a munkába járás költségeit, hanem arra is, hogy azokból mit köteles vállalni. Ennek alapján ha a munkavállaló belföldi vagy határon átmenő országos közforgalmú vasút 2. kocsiosztályán, menetrend szerinti országos, regionális és elővárosi autóbuszjáraton, elővárosi vasúton (HÉV-en), vagy menetrend szerint közlekedő hajón, kompon, vagy réven közlekedik, akkor merül fel a munkáltató térítési kötelezettsége. Ezekben az esetekben a munkáltató a bérlet vagy menetjegy árának 86%-ának megtérítésére köteles. A munkavállaló megteheti természetesen, hogy 1. kocsiosztályú vonattal jár munkába, de az ebből eredő többletköltség az ő terhén marad.

Egyáltalán nem életidegen azonban az sem, hogy a munkába járást csak gépjárművel lehet megoldani. Ilyenkor a munkáltató akkor köteles az ebből eredő költségek megtérítésére, ha az alábbi feltételek valamelyike fennáll:

• a munkavállaló lakóhelye vagy tartózkodási helye, valamint a munkavégzés helye között nincsen közösségi közlekedés,
• a munkavállaló munkarendje miatt nem vagy csak hosszú várakozással tudja igénybe venni a közösségi közlekedést,
• a munkavállaló mozgáskorlátozottsága, illetve súlyos fogyatékossága miatt nem képes közösségi közlekedési járművet igénybe venni, vagy
• a munkavállalónak bölcsődei ellátást igénybe vevő vagy tíz év alatti köznevelési intézményben tanuló gyermeke van.

Ezekben az esetekben a munkáltató a személyi jövedelemadóról szóló törvényben munkába járás költségtérítése címén meghatározott összeg 60 százalékát köteles megfizetni, ami jelenleg 9 forintot jelent kilométerenként.

Egyéb esetek

A fenti rendelkezések azok, amelyeket az említett kormányrendelet kötelezővé tesz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a munkáltatók akár belső szabályzataikban, akár kollektív szerződésben ennél többet vállaljanak. Ezekben az esetekben mindig az adott szabályzat vagy kollektív szerződés rendelkezései az irányadóak azzal kapcsolatosan, hogy milyen igénnyel léphet fel a munkavállaló.