Hazánkban 1992. óta – a szolgálati jogviszonyt nem tekintve – háromféle jogviszonyban lehetett valaki foglalkoztatott: munkajogviszonyban, közalkalmazotti jogviszonyban és köztisztviselői jogviszonyban. Utóbbit a köztisztviselők jogállásáról szóló törvény ki szerette volna emelni a többi foglalkoztatási forma közül azzal, hogy életpálya modellt kínált a köztisztviselők részére, valamint foglalkoztatási biztonságot is, elsősorban úgy, hogy köztisztviselőnek rendkívül nehéz volt felmondani (a törvény szóhasználatával felmenteni).

Ez a három kategória egészült most ki a kormánytisztviselőkkel. A kormánytisztviselőkre továbbra is vonatkozik a köztisztviselők jogállásáról szóló törvény, de csak azokban a kérdésekben, melyeket nem szabályoz az új törvény. Kormánytisztviselői jogviszonynak számít:
a Miniszterelnökség, a minisztériumok, a kormányhivatalok, a központi hivatalok,
a kormányhivatalok és a központi hivatalok területi, helyi szerve, a Kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szerve, a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzésére hatáskörrel rendelkező szerv, a Rendőrség, a Vám- és Pénzügyőrség, a büntetésvégrehajtás és a katasztrófavédelem szervei, valamint
a Nemzeti Hírközlési Hatóság
a minisztérium és a Miniszterelnökség közigazgatási államtitkárai és helyettes államtitkárai foglalkoztatási jogviszonya.
Az új jogszabállyal kapcsolatban a legnagyobb vihart minden bizonnyal a jogviszony megszüntetéséről szóló rész kavarta. A törvény 8. §-a szerint a kormánytisztviselői jogviszonyt a munkáltató indokolás nélkül megszüntetheti két hónap felmentési idővel.

Látható tehát, hogy az új törvény gyökeresen szakított a korábbi foglalkoztatási biztonsággal, olyannyira, hogy jelen állás szerint a munkáltató könnyebben el tud küldeni egy kormánytisztviselőt, mint egy, a Munka Törvénykönyve (Mt.) hatálya alá tartozó munkavállalót (mivel az Mt. indokolási kötelezettséget ír elő felmondás esetére). Jogi szempontból ez azért jelentős, mert az Mt. szerint a felmondás indoka csak a munkavállaló képességeivel, a munkaviszonnyal kapcsolatos magatartásával, illetve a munkáltató működésével összefüggő ok lehet. Ezen felül az indoknak relevánsnak és valósnak is kell lennie. Jogorvoslat során így a munkavállaló a nem megfelelő indokolásra hivatkozva pert indíthatott a munkáltatójával szemben, a kormánytisztviselő jogorvoslati lehetőségei azonban lényegesen beszűkültek, mivel egyáltalán nincs is indokolás, melyről a bíróság dönthetne.

Fontos leszögezni, hogy továbbra sem küldhetik el bármelyik közszolgát, a felmentéssel szemben – a Munka Törvénykönyvéhez hasonlóan – vannak, akik védettséget élveznek (pl. a terhes nők), illetve a felmentés nem lehet visszaélésszerű a munkáltató részéről. Utóbbi esetben persze kérdéses, hogy a kormánytisztviselő tudja-e bizonyítani, hogy a felmentés gyakorlása nem volt rendeltetésszerű.

Hogy a törvény fenti rendelkezési nagy port vertek fel, az is jelzi, hogy június 21-én már másodszorra fogadták el a jogszabályt, mivel első alkalommal Sólyom László köztársasági elnök megfontolásra visszadobta azt a parlamentnek. A köztársasági elnök azzal érvelt, hogy a törvényjavaslat ellentétes hazánk Európai Unió jogából eredő kötelezettségeivel, valamint célja elérésére nem alkalmas, és veszélyezteti a közigazgatás hosszú távú, stabil, magas szintű működését.

Sólyom László egyébként azért nem élt azzal a lehetőséggel, hogy az Alkotmánybíróság előzetes normakontroll keretében döntsön a jogszabályról, mert – mint írta – az Alkotmánybíróság gyakorlata nem egységes az indokolási kötelezettség kérdésében. Az Alkotmánybíróság szerint ugyanis az indokolási kötelezettsége senkinek sem az Alkotmányon alapuló joga. Másrészt kimondta az Alkotmánybíróság azt is, hogy nem kívánatos, ha a közszolgálati jogviszonyt a munkáltató minden törvényi korlátozás nélkül – a munkáltató jogkör gyakorlójának szabad és korlátlan döntési jogkörében – lehetne megszüntetni.

Nem lehet elhallgatni ugyanakkor azt sem, hogy a legtöbb szakértő véleménye szerint hazánkban a közigazgatásban többen dolgoznak az indokoltnál (bár a Kormány egyelőre kifejezetten nem nyilatkozott úgy, hogy leépítéseket tervezne), amely problémát hatékonyan lehetne megoldani az új jogszabály keretei között. 
Nem működött továbbá megfelelően a közszolgálati munkavégzés szabályozásának 1992-es rendszere: az eredeti elképzelés, mely szerint a szigorúbb foglalkoztatási feltételekért cserébe a köztisztviselők nagyobb biztonságot, kiszámítható életpályát, világos feltételek alapján meghatározható bérezést kapnak, ellentmondásossá vált, illetve talán sohasem alakult ki igazán. Mindezek miatt indokolt volt bizonyos változás. Hogy alkotmányossági szempontból megfelelően történt-e, azt végső soron mégis a taláros testület fogja eldönteni, mivel az új törvényt máris megtámadták az Alkotmánybíróságon.