Magyarországon a kilencvenes években különösen nagy érdeklődés övezte az abortusz kérdését. Tekintettel arra, hogy az élethez való jogot már a korábbi alkotmány is kiemelt védelemben részesítette, a jogértelmezést illetően – meglehetősen nagy társadalmi nyomás mellett – kiemelt szerep jutott az Alkotmánybíróságnak.

A kérdést érintő abortuszhatározatokban a testület olyan összetett kérdéseket vizsgált, mint az állami életvédelmi kötelezettsége és a magzat jogi státusza, leszögezve, hogy a helyzet végleges rendezése törvényi szabályozást követel meg.

Hatályos jogunkban a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény rendelkezései adják meg az abortusz feltételeit és kereteit.

A jogszabály két esetben teszi lehetővé a terhesség megszakítását: amennyiben veszélyeztetettség forog fenn, vagy ha az állapotos nő súlyos válsághelyzete állapítható meg – utóbbi olyan szituáció, mely testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz. Ezen túlmenően a törvény a várandósság egyes stádiumainak vonatkozásában további feltételeket is megállapít.

A terhesség 12. hetéig akár az anya egészségének súlyos veszélyeztetettsége, akár a magzat valószínűsíthetően súlyos fogyatékossága, károsodása megalapozhat terhességmegszakítást, ahogyan az anya súlyos válsághelyzete és a várandósság bűncselekményi eredete is.

Bizonyos esetekben a beavatkozás a várandósság 18. hetéig elvégezhető. Ilyen eset lehet, ha az állapotos nő korlátozottan cselekvőképes, vagy terhességét neki fel nem róható egészségi ok, esetleg orvosi tévedés miatt nem ismeri fel korábban, vagy az egészségügyi intézmény, illetve valamely hatóság mulasztása miatt haladta meg a terhessége a 12. hetet, de a fent említett feltételek fennállnak.

Amennyiben a magzat genetikai ártalmának valószínűsége ötven százalékos, a terhesség megszakítására a 20. hétig van lehetőség – kivételes esetben, a diagnosztikai vizsgálat elhúzódása esetén a 24. hétig.

Végül időtartamra tekintet nélkül megszakítható a terhesség az állapotos nő életét veszélyeztető egészségi okból, illetőleg akkor, ha a magzatnál fennállhat a születés utáni élettel összeegyeztethetetlen rendellenesség.

Amennyiben nem egészségügyi okból kerül sor a terhesség megszakítására, a beavatkozás elvégzése az anya írásbeli nyilatkozatához kötött, melyet a családvédelmi szolgálatnál szükséges benyújtani. Ezt részletes tájékoztatásnak kell követnie a szolgálat oldaláról, az anya ezen információk birtokában is fenntartott szándéka esetén jelentkezhet a terhességmegszakításra az arra kijelölt intézetben – a beavatkozás napján elhatározását aláírásával ismételten meg kell erősítenie.

Az egészségügyi intézményben tevékenykedő szakorvos megtagadhatja a terhesség megszakítását, ha az a nő egészségét súlyosan veszélyezteti, vagy a törvényben meghatározott időtartamnál előrehaladottabb a várandósság. Amennyiben a terhesség megszakításának alapját egészségügyi ok képezi, erről két szakorvos egybehangzó véleményét szükséges kikérni.

Fontos leszögezni, hogy egy adott állam abortusz-szabályozása mindig jogalkotói értékválasztást tükröz, és általában kényes kérdést feszeget, hiszen kénytelen jogon kívüli kérdésekben is állást foglalni (például ember-e a méhmagzat). A fenti rendelkezésekkel a hazai jogalkotó törekedett fokozatosságot és indokoltságot építeni a szabályozásba, így kísérelve meg az ingatag egyensúly megteremtését az anya önrendelkezési joga és a magzati életvédelem között.