Alapvető, hogy aki fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytat, köteles az ebből eredő kárt megtéríteni. Ez alól csak akkor mentesülhet, ha bizonyítja, hogy a kárt olyan elháríthatatlan ok idézte elő, amely a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül esik.

Tekintettel arra, hogy nincs egy taxatív felsorolás azon tevékenységek vonatkozásában, amelyek fokozott veszéllyel járó tevékenységnek minősülnek, a veszélyes üzemek üzemeltetőinek meghatározása sem mindig egyértelmű. Ennek tisztázására a törvény meghatározza, hogy a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatójának az minősül, akinek érdekében a veszélyes üzem működik. Az előző cikkben említett közlekedési szituációkban ez ritkán vitás, ugyanis a gépjármű, tömegközlekedési eszköz üzemeltetője meghatározható; sporttevékenység esetén ez általában vagy a sportcsarnok üzemeltetője vagy a csapat mögött álló szövetség vagy egyesület. Ha több üzembentartó van, őket közös károkozónak kell tekinteni és együtt felelnek a károk megtérítéséért. Az üzembentartók pedig semmilyen jogi formulával, szerződéssel, tájékoztatással sem zárhatják ki felelősségüket a személyi károkért, melyet a tevékenység folytatásával okoztak; az ilyen kizárás ugyanis semmis. Fontos tudni továbbá, hogy az ilyen kárigények 3 éven belül érvényesíthetőek, ha tehát nincs egyezség a felek között, úgy pert kell indítani az igény érvényesítésére e határidőn belül.

A kártérítési jog alapjaiból következik, hogy az üzenbentartó minden, a tevékenységével összefüggésben okozott kárt köteles megtéríteni. Kivételt képeznek azonban azok a károk, melyek a károsult felróható magatartásából származnak. Ha tehát károsult félként mi sem úgy járunk el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, úgy a kárnak az ebből eredő részét nem köteles megtéríteni az üzembentartó. Tehát kármegosztásra adhat alapot, ha például gyalogosként mi is KRESZ szabályt sértünk vagy nem álló járműről szállunk le, stb.

A törvény azt, az egyébként gyakori esetet is rendezi, amikor úgy keletkezik kár, hogy több veszélyes üzem találkozik. Leggyakoribb ilyen esetek például a vadkáros balesetek (pont ezek szabályait azonban az új vadászati törvény megszigorította). Az alapszabályok azonban az alábbiak:

Ha veszélyes üzemek egymásnak okoznak kárt, az üzembentartók felróhatóságuk arányában kötelesek a másiknak okozott kárt megtéríteni. Ha nem az üzembentartó a tényleges károkozó, az üzembentartó a kár megtérítésére a tényleges károkozó magatartásának felróhatósága alapján köteles. Annak a személynek a magatartása minősül jogilag felróhatónak, aki nem úgy jár el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható – például vezetés közben szabályt sért vagy akár vezetéstechnikai hibát vét.

Ha egyik fél magatartása sem felróható (tehát mindenki az általános elvárhatósági mérce szerint jár el), a kárt az köteles megtéríteni, akinek fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében a kár bekövetkezéséhez vezető rendellenesség merült fel. Hogy mi minősül rendellenességnek, az szintén a bírói mérlegelés körébe tartozik; de ez lehet például a vadásztársaság részéről az etetők rossz, alkalmatlan helyre kihelyezése vagy a nem körültekintő vadásztatás. Természetesen ennek körülményeit is bizonyítani kell. Ha rendellenesség nem állapítható meg, mindkét fél viseli a saját kárát.

Fentiek tehát a fokozott veszéllyel járó tevékenység miatti károk esetén alkalmazandó, általános kártérítési elveket kiegészítő szabályok. A károkozásoknál alkalmazhatóságukat mindig érdemes megvizsgálni, a bizonyítás ugyanis jóval könnyebb a károsulti oldalon, ha valamely tevékenység veszélyes üzemnek minősül. Vitás esetben erről a bíróság dönt.