Mindegy, hogy drága vagy olcsó lakásbiztosítással rendelkezik valaki, a szerződése bizonyosan rendelkezik a biztosított ingóságokat illetően a biztosítási összeg kiszámításának módjáról. Többféle fogalom zavarja össze a gyanútlan szerződőt: forgalmi érték, javítási költség, pótlási költség, avult érték. Legtöbbünk számára magától értetődőnek tűnik, hogy egy nemvárt káresemény (amire persze ki kell terjednie a biztosításnak, pl. villámkár) kapcsán a biztosító a teljes kárt megtéríti számunkra. Ha tönkrement a család mosógépe, tévéje, számítógépe, bojlere, kazánja, akkor majd vehetünk egy másikat.

A műszaki eszközök – különösen a szórakoztató-elektronikai termékek – azonban évről-évre jelentősen veszítenek értékükből. Ez azért nem nyilvánvaló, mert az öt-hat éve vásárolt tévé a villámkárig tökéletesen működött, 100%-os használati értéket képviselt a biztosított szempontjából. A villámkár pl. gyakran gazdasági és/vagy műszaki totálkárt eredményez ezen eszközöknél. Öt-hat év elteltével a készülék nemhogy nem kapható, már nem is javítható, sőt, akár a technológia sem létezik már, amivel gyártották. Ilyenkor nagy arányú amortizációt, avulást számol a lakásbiztosító, és csak a maradványértéket téríti meg.

Jogilag azért rendkívül problémás a helyzet, mert a lakásbiztosítási szerződések rendre híján vannak az avulás korrekt fogalmi meghatározásának és annak, hogy miként kell számolni azt. A szerződő így nem tudhatja, hogy mi várható pl. három év múlva, ha mondjuk ellopják a nagy értékű hi-fijét, tévéjét. A jogilag bizonytalan helyzetet a fogyasztói minőségében fellépő szerződő javára kell értelmezni a bírósági gyakorlat alapján. Ha tehát a lakásbiztosítási szerződés 80%-os avulásig fizeti meg a teljes kárt, akkor vita esetén a biztosító köteles bizonyítani, hogy milyen mértékű az amortizáció, és miért pont annyi, azt hogyan számolta ki.

Nem kell tehát feltétlenül belenyugodni a bagatell értéket megállapító elszámoló levélbe, van helye az összegszerűség ésszerű vitatásának.

Budapest, 2017. január 17.