November óta – közel fél éve – rendkívül szigorú szabályok között éljük mindennapjainkat. A korlátozások egy részre már egy éve a mindennapok szerves részét képezi, és egy ideig még velünk is maradnak.

A világjárvány kezdetén, egyik napról a másikra munkajogi problémák sora zuhant a társadalom jelentős részének nyakába. Sem a munkáltató, sem a munkavállaló nem tudhatta, hogy jogosan mondana-e fel adott szituációban, vagy jogos volt-e a munkavégzés megtagadása. Ugyanez volt a helyzet a betegszabadság, táppénz kérdéskörrel is. Hiszen először fordult elő, hogy emberek ezrei hatósági házi karanténba kerültek, vagy a munkahelyükre betört a járvány.

Manapság, egy világjárvány közepén sokakban felmerül a kérdés, vajon meddig tart a véleményem szabadsága? Miért ne lehetne olyan álláspontom – és miért ne hangoztathatnám – ami teljesen szembe megy a járvány elleni védekezéssel? Vagy éppen ellenkezőleg: sokakban felmerül az igény, hogy korlátozzák azoknak a szabadságjogait, akik ezen szabadságjogokat pajzsként használva – akár meggyőződésből, akár haszonszerzési céllal – embereket veszélybe sodornak, és akadályozzák a társadalom önvédelmi mechanizmusait.

A végrehajtási eljárás a legvégső módja és eszköze annak, hogy a bíróságok (és a jogviták eldöntésére jogosult más szervek) határozataiban foglalt döntéseknek érvényt szerezzünk – vagy kellemetlenebb esetben - velünk szemben azoknak érvényt szerezzenek. Ez az eljárás egy rendkívül hatékony eszköze a követelés érvényesítésének. Sokan csak akkor eszmélnek fel, amikor már (úgymond) „bekopogtat” náluk a bírósági végrehajtó.