A bérgarancia törvény némi leegyszerűsítéssel azon gazdálkodó szervezetek és más jogképes szervezetek munkavállalói számára jelent megoldást a bértartozás teljes vagy részleges kiegyenlítésére, akikkel szemben felszámolási-, ill. kényszertörlési eljárás indítható, ha fizetésképtelenné válnak. Tény, hogy a magyar munkavállalók többsége ilyen munkáltatónál áll alkalmazásban, de az is tény, hogy ettől függetlenül nagyon sokan vannak azok is, akikre ez a kitétel nem érvényes. A teljesség igénye nélkül három példát említünk: egyéni vállalkozó, egyházak, felsőoktatási törvény alapján létrehozott szakképző iskolák. A sor azonban még folytatható. Akik tehát ilyen szervezetnél állnak alkalmazásban, azoknak nem jelent mentsvárat a Bérgarancia Alap, még a mostani, korlátozott formájában sem. Mint ahogy azoknak sem, akik a munkájukat nem szokásosan Magyarországon végzik (pl. nemzetközi gépjárművezetők).
A hátrányos megkülönböztetés abból a törvényi előírásból fakad, hogy csakis a csőd- és felszámolási eljárásról szóló törvény hatálya alá tartozó gazdálkodó szervezeteknél állásban lévők bérigényét rendelte ily módon rendezni a jogalkotó, közülük is csak azokét, akiknek a szokásos munkavégzési helyük Magyarországon van/volt.
Hogy miért zárta ki a törvény a többi munkavállalót, annak semminemű magyarázata nem olvasható ki a jogszabályból. Csakhogy a dolog ezzel nincs elintézve, ugyanis Magyarországra uniós tagként vonatkozik egyebek mellett a munkavállalók védelmét célzó 80/987/EGK sz. irányelv, amelynek előírásait hazánknak is át kellett vennie. Ezen irányelv nem enged olyan jellegű megkülönböztetést a munkavállalók között, mint amilyennek a hazai jogszabályban találkozunk.
Még járatlannak útnak számít a magyar joggyakorlatban a fenti uniós jog közvetlen alkalmazásának vagy az átültetés hatásosságának számonkérésére az állammal szemben, de egyáltalán nem reménytelen vállalkozás kártérítésért perelni a magyar államot. Azok ugyanis, akik pusztán amiatt esnek el a Bérgarancia Alap igénybevételének lehetőségétől, mert nem tudnak felszámolási vagy kényszertörlési eljárást indítani a fizetésképtelen munkáltatóval szemben, indokolatlan hátrányos helyzetbe kerülnek másokhoz képest. A hátránynak nincs ésszerű indoka, ezért állítható, hogy a magyar állam nem megfelelően (hiányosan) intézkedett az uniós irányelv átültetéséről a nemzeti jogi keret közé. Emiatt pedig kártérítéssel tartozhat, mint ahogy arra nemrégiben az utazási irodáknak előírt felelősségbiztosítási szerződések kapcsán már jogerősen sor is került.